Az utóbbi időben az eddigiekhez képest alig sportoltam. Ennek elsősorban lelki okai voltak, amiket máig nem tudtam teljesen megfejteni. Több dologban kellett nagyot csalódnom, ami a futáshoz való hozzáállásomra is erősen kihatott. Volt, amiről azt gondoltam, hogy betonbiztos pont és kiderült, hogy mégsem támaszkodhatok rá. Persze nem csak ez okozta, valószínűleg több mindent rosszul csináltam. Például többször éreztem azt, hogy nincs értelme ennek az egésznek és nem haladok semerre. Rendszeresen azon kaptam magam, hogy olyanokhoz mérem a teljesítményem, akik ennek az útnak egy másik nagyságrendű állomásán tartanak. Azaz, ha a megszokott edzéseimet olyan mellé állítottam, aki futott több maratont, évtizedek óta sportol, vagy akár profi sportoló; úgy éreztem, hogy csak lazsálok és semmit sem teszek. Utólag persze mindig rájövök, hogy nem szabad így hozzáállni, de mégis, néha elég nyomorult dolog azt látni, hogy mások akár öt-tízszer ennyit edzenek.
A másik, ami sokszor előjön, az az időigény hasznosságának mérlegelése. Számos alkalommal azzal telnek az edzéseim, hogy folyamatosan azt számolom, ebben az időben mennyit tudnék haladni az előttem álló, sokkal fontosabbnak gondolt feladatokkal. Hogy mennyi könyvet el lehetne olvasni, mennyi céges dolgot tudnék megoldani, mennyit tudnék biciklizni.
Igen, a kerékpár is folyamatos téma. Úgy tapasztaltam, hogy a futás sokkal hatékonyabb eszköze a fogyásnak és az új életmódnak. Viszont számomra százszor unalmasabb is. Még mindig nagyon fura, hogy ilyen lassú a futás. Ha felülök a bringára, gyorsan pörögnek a kilométerek, mindig történik valami, érzem, hogy haladok. Futva viszont ehhez képest érthető módon sokkal lassabb minden. Ilyenkor viszont már-már megesz a fene, olyan unalmasnak és értelmetlennek kezdem érezni az egészet.
Ráadásul itt volt a K&H félmaraton is, ahol az őrült melegnek és a lazábban telt heteknek köszönhetően szinte végig tele voltam negatív gondolatokkal. Fogok írni egy bővebb beszámolót róla, úgy talán könnyebb lesz elhelyezni az ott tapasztaltakat.
De elég is a nyavalygásból. Ebben Ancsur rengeteget segít. Mindig meghallgat, mindig támogat. Ekkora változtatást az életmódban szerintem nem lehet egyedül teljesíteni. Múlt hétvégén féltávú ironman lett, hihetetlenül büszke vagyok rá. Fogok majd bővebben is írni erről a versenyről, különleges élmény volt. Mindig megérzi, ha valami nincs rendben és segít feloldani a nehéz helyzeteket. Korábban nem gondoltam, hogy a megszokások és az életvitel teljes átrendezése ekkora kihívást jelent. Számomra lelkileg jóval nehezebb, mint testileg. Az, hogy tudok kire támaszkodni, rengeteget jelent. Tudom, hogy ha van egy újabb őrült ötletem, meg tudjuk beszélni és ha belevágok, végig mellettem lesz és segít. Köszönöm!
A következő lépés, amibe belevágok, az egy 12 hetes életmód-program. Az NHS, azaz a brit egészségügyi szolgálat honlapján találtam. Vajon nálunk mikor jönnek rá, hogy az egészséges életmód és a prevenció jobb és olcsóbb, mint a hibák folyamatos kijavítása?
Három hónap, ami alatt segít megtalálni a megfelelő mennyiségű és összetételű étkezést úgy, hogy közben segít megbarátkozni a mozgással is. A napokban átlapoztuk és mindketten arra jutottunk, hogy már most is szinte mindenben az itt tanácsoltak szerint üzemelek, nagy változást várhatóan nem fog jelenteni. Viszont egy kis odafigyeléssel és alapossággal biztosan sikerülni fog ismét elkezdeni csökkenteni a kilókat. Úgy fogom fel, mint egy komplex edzéstervet, ami a mozgás mellett más területekre is kiterjed. A kalóriák számolgatása egyelőre eléggé idegen, de majd csak belejövök.
Nézzük a számokat:
Reggel 102 kg-ot mutatott a mérleg, az ehhez tartozó BMI: 29,5
95 kg: 27,5
86,5 kg: 25
Azaz a BMI skála alapján 86 kg alatt már nem számítok túlsúlyosnak. Ez még bő 15 kg-ra van a jelenlegi helyzettől. A következő cél a 95 kg elérése, ami 27,5-ös BMI indexet jelent. Csak a kíváncsiság kedvéért beírtam az évekkel ezelőtti induló súlyomat. Akkor 40 fölötti volt a testtömeg-index értéke. 30 fölött elhízott, a 25-nél nagyobb érték pedig túlsúlyt jelent. Persze tudom, hogy a BMI nem minden, csak egyszerű viszonyítási alapként tekintek rá. Bár az elmúlt négy-öt hónapban a kilók nem csökkentek, a változás mégis szemmel látható. Januárban ugyanannyit nyomott a mérleg, mint most, mégis négy lyukkal beljebb húzom az övet, az akkor vásárolt pólók pedig már kezdenek lógni rajtam. Ez gondolom azt jelenti, hogy az összetétel változott, valamennyi zsír helyére sikerült izmot pakolni. Ezt egyre inkább kezdem is látni magamon. Például a kezemen itt-ott kilátszanak az erek. Régen, vastagabb külső rétegekkel ez elképzelhetetlen volt.
Tehát a következő célom elérni a 95 kilót. Úgy becsültük, hogy a 12 hét végére ez teljesen reális. Ha sikerül közben újra felépíteni a motivációt, akkor hamarabb is el tudom érni.
Hetente jelentkezem az eredményekkel és a tapasztalatokkal.
Tavaly rájöttem, hogy egy közeli verseny nagy motivációt tud adni. Ha az van bennem, hogy hónapok múlva lesz a célverseny, hajlamos vagyok "majd holnap" elkezdeni felkészülni. Ennek persze az az eredménye, hogy a hónapokból hetek és napok lesznek, amikor már minden mindegy. Ezt a problémát próbáltam úgy feloldani, hogy havi több versenyre is beneveztem. Idén is tartom ezt a módszert, egészen más úgy készülni, hogy a távoli cél mellett van egy-egy olyan esemény is, amit az edzés részeként fogok fel. Az elmúlt hetekben öt versenyen vettünk részt. Sorban egymás utána jött a Vivicittá, a Decathlon hegyi verseny Budaörsön, a Dunakeszi Futómajális, az 5vös 5km, majd a Nagytétényi Futónap. Jó nézni, ahogyan gyűlnek sorban a rajtszámok, minden újabb "trófea" megerősít abban, hogy érdemes csinálni.
Az indulás előtti percekben sajnos minden kapaszkodó elszállt. Elállt az eső, kisütött a nap és a szél is eltűnt. A rajt után ugyanabba a helyzetbe kerültem, mint mostanában a legtöbb versenyen. Az első kétszáz méter után bőven a mezőny mögé kerültem, mindenki elrohant. Öt perc után már csak két lányt láttam. Nagyon magabiztosnak tűntek, lendületesen haladtak előre. Az azért egy picit fura volt, amikor jobbra mutatott néhány piros-fehér útvonaljelölő szalag, de úgy gondoltam, hogy ha ennyire stabilan mennek tovább, akkor biztosan igazuk van. Ez hiba volt... Terepverseny lévén kezdett egyre gyanúsabbá válni, hogy 800 méter után egy forgalmas úton kötöttünk ki, majd egy kanyar után beértünk a városba. Gyorsítottam és megkérdeztem őket, hogy akkor most mi is a helyzet. Kiderült, hogy a lendületes cseverészés közben nem vették észre a szalagokat, ezért mentek tovább. Eddigre már elég régóta lefelé futottunk, nem sok kedvem lett volna visszafordulni. Végül azt okoskodtuk ki, hogy mivel az első frissítőpont egy parkolóban lesz, érdemes lenne megpróbálni az erdő mellett futó úton haladni, remélhetőleg a megfelelő helyen fogunk kilyukadni. A tervünk szerencsére bejött, a 2,5 km-es frissítőpontot 2,55 km-nél értük el. Az itt dolgozók furán néztek, amikor hátulról futottunk be. Miután gyorsan elmagyaráztuk, hogy mi a helyzet és megmutattam az órámon a távolságot, felírták az időnket és mehettünk is tovább. A kör végéig újabb eltévedés nélkül sikerült eljutni. Itt viszont nagyon meglepődtem, mert még csak 4,45 km-nél tartottam. A verseny négy körös volt, ami csak 17,75 km-t jelent. Ha öt körre hirdetik meg, akkor is csak egy km-rel lett volna több a táv a félmaratonnál. De úgy gondoltam, hogy ha ők félmaratonnak hívják a versenyt, akkor legyen félmaraton, még ha rövidebb is. Az eltérő távot bőven kompenzálja a jelenlegi szintemen az, hogy a pálya közel fele hegymászással telik.
Vanda, Ancsur, én és Ancsa
