Legyél boldog!

Korábban is hallottam már az Ultrabalatonról, úgy gondoltam, hogy ez azoknak a csendes, magányos őrülteknek az extrém hobbija, akik közé garantáltan soha nem fogok tartozni. Nehézatléta múlt, térd- és bokasérülés, 120 kg, a futástól mi sem állhatna távolabb tőlem. Másrészt mindig szerettem azokat az őrült ötleteket, amikre mindenki azt mondja, hogy lehetetlen elérni. Elég nagy részben ezért is léptem be a DK Team kötelékébe és ezért kezdtem el megtenni az első lépéseket a futás felé februárban.

Amikor szóba került áprilisban, hogy indítsunk DK csapatot az Ultrabalatonon, eszembe sem jutott, hogy ezen részt fogok venni. Van a csapatban több gyakorlott futó, ez az ő bulijuk lesz. Május elején sikerült lefutnom az első 5 km-t egyben. Hatalmas lépésnek éreztem, úgy gondoltam, hogy ott jött el az a pont, amikor már mertem remélni, hogy a futás talán nem csak egy múló próbálkozás lesz. Ebben az örömteli pillanatban végül felelőtlenül jelentkeztem az UB egy 5 km-es szakaszára. Ennyit már biztosan le tudok futni és talán a lassú sebesség sem lesz baj, remélhetőleg a többiek be tudják hozni. Néhány nappal később gondoltam egy nagyot és átírtam 10 km-re a távomat a táblázatban. Miután belegondoltam, hogy mekkora őrültséget tettem, a lehető leghamarabb ki is töröltem ezt a számomra még őrületesen nagy távot. 10 km? Én? Teljesen kizárt. Túlsúlyos, kezdő, némileg önbizalomhiányos és gátlásos "futóként" 10 km? Legalább egy hét telt el úgy, hogy néhány óránként cserélgettem a két távot. Közben elkezdődött a 15 vizsgából álló vizsgaidőszak, amikor a heti 4-5 futás helyett kéthetente egyszer sikerült kimozdulni. Úgy gondoltam, hogy ha már ennyire kilátástalan a helyzet, megpróbálok kimozdulni végre a komfortzónából és beírtam végleges távnak a 10 km-t. Kezdem egyre inkább úgy érezni, hogy a futás nem is a fizikai síkról szól, hanem nálam elsősorban az önbizalom növelése és a mentális korlátok leküzdése a fő cél.

Közben sikerült teljesíteni a DK Elsőbálozók csapattal a K&H váltót, itt sikeresen túlestem az első 7 km-en. Nagyon lassan futottam, de azzal, hogy a terveimnek megfelelően sikerült belesétálás nélkül teljesíteni, győztesnek éreztem magam. Hogy az öröm lendületét kihasználjuk, ekkor jött a hír, hogy az UB-n velünk forgató stábnak szombaton be kell fejeznie a felvételeket, ezért kicsit át kell variálnunk a szakaszokat. Az addig tervezett 10 km-ből hirtelen 15 km lett.

Végül elérkezett a verseny reggele. Napokkal korábban elkezdtem rágódni, előjött minden apró dolog, ami miatt csak szorongani lehet. Mi lesz, ha nem tudom lefutni a távot? Lekésem a váltópontot? Kibírja a cipőm? A hőség miatt a ruha mindenhol mindenemet ki fogja dörzsölni? Lemerül a telefonom a semmi közepén? És természetesen még mindig a fő ok: Hogy én futni fogok és futó lehetek? Teljesen kizárt! Mintha a Szaharába indultam volna légiósként.

Reggel 4 óra, ébresztő. Mellettem Ádi alszik. Egyéniben indul, hatalmas csodálattal nézek rá. Ahogyan készül és összekészíti a felszerelését, másodpercről másodpercre csendesebb lesz. A tekintetén látom, hogy ő már a szél hátán suhan, gondolatban már nincs is velünk.

5:59, még egy perc van a rajtig. Gyula valahol a többi futó között várja az indulást. Visszaszámlálás, majd hirtelen elindulnak. Nagyon megható érzés, gyorsan el is morzsolok néhány könnyet. Hősök futnak el előttem, felfoghatatlan, hogy mire vállalkoztak. Gyorsan kattintok néhány fotót, küldöm az SMS-t Anitának az indulásról és már indulunk is visszafelé. Az első szakaszomat este 10 körül futom, itt még úgy gondoltam, hogy addig strandolni fogunk valahol.

A DK-ban erősen felülreprezentáltak az informatikusok. 10 perc múlva azt veszem észre, hogy Schmidt Zoli kocsijából sajtóközpont lett. Körülöttünk kütyük hada, notebook, iPad, iPhone-ok, egy dobozra való fényképezőgép, több km kábel. Mennek ki a képek a facebookra, DK blogra, hírek ide-oda, üzenetváltás mindenkivel, indul a logisztikai hadviselés. Közben szomorúan konstatáljuk, hogy itt bizony se wifi, se 3G.

A strandolás helyett végül úgy döntünk, hogy elindulunk szakaszról szakaszra és megpróbálunk segíteni, ahol csak tudunk. Dokumentálunk, fotózzuk a futókat, küldjük a helyzetjelentéseket.

Mindszentkállánál várjuk Gergőt, Peti készül váltani. Közben forognak a kamerák, csattognak a vakuk. Egy gyors bemelegítés és már érkezik is a kis csapatunk. A délibábos hőségben hirtelen feltűnik Gergő, Csabi, Ádi és Ebola, ismét néhány könnyes pillanat. Mihelyt Peti elrajtolt, robogunk is tovább a következő szakaszra. Peti befut, Gergőt indítjuk a következő szakaszra.

Itt úgy gondoljuk Zolival, hogy finom dolog a keksz a frissítőpontokon, mégis valami tartalmasabbat ennénk. Gyorsan keresünk egy pizzást. Megkérdezem a pincért, hogy mennyi idő alatt készül el a kaja. 10 perc, az még belefér. Végül is futóversenyen vagyunk, nem érünk rá! Gyors röhögés, sajtóközpont, pizza és nyomjuk tovább a gázt. Közben azon gondolkozunk, hogy egy angol hogyan mondaná azt, hogy Vonyarcvashegy?

Vonyarcvashegyen váltom Csabit, ő már 60 km-t tekert és most 10 km-t fog futni. Amíg fut, tekerek mellette és próbálom tartani benne a lelket. 40 fok, izzik a nap, áll a levegő. Hatalmas küzdelem, de végül megérkezünk Keszthelyre. Innen a korábbiakhoz hasonlóan megyünk tovább szakaszról szakaszra, folyamatosan frissítjük a futókat és a blogot egyaránt.

A következő 6 órában teljesen belekerültem az áramlatba, hirtelen este 9 óra lett. Kezdek izgulni, mindjárt jön az első futásom. Gyors zuhany a strandon, majd kezdődhet a felfegyverkezés. Futóruha, vazelin, karpánt, telefon, fejlámpa, láthatósági mellény. Közben mintha a Rocky főcímdalát hallanám.

Befut Attila, felpattanok a bringára és hajrá! Csabi 10 km-es szakasza következik. 22:07-re érünk Balatonboglárra. 22:00-kor volt itt az egyéniek szintideje. A frissítőponton mutatja a srác, hogy ők feladták, vagy lekésték. Hátranézek, kb. 50-en ülnek a padokon. Borzalmas érzés lehet, 18 óra futás után 4-5 perccel csúsztak le.

Balatonlelléről kezdem az első futásomat. Csabi nagyon fáradt, pihen egy kicsit, egyedül indulok útnak. Sosem futottam még éjszaka, érdekes érzés egy szem fejlámpával haladni a kivilágítatlan főúton. Bár a versenyszabályzat szerint fülhallgató nélkül kellene futni, hogy halljuk a forgalmat, mégis inkább előveszem a zenémet, hogy tudjam tartani a ritmust. Majdnem végig a vízparton futok. A páratartalom fullasztó, a szemüvegemen úgy folyik le a víz, mintha esne az eső. Alig kapok levegőt, vaksötét van, de legalább az út egyenesen visz, nem kell a kanyarokra is koncentrálni. Csabi a táv felénél ér be a bringával, pont a legjobbkor. Bár még csak 3 km körül vagyok, már-már kezdem feladni, a magas páratartalom miatt szinte fulladozni kezdek. Végre előttem az utolsó kanyar, egy gyors sprint és Pitty indul is tovább.

Robogunk tovább Siófokra, hogy pihenjünk és segítsünk a frissítőponton. A következő szakaszom 11,2 km lesz, kezdek nagyon félni tőle. A leghosszabb távom ennek alig több mint a fele. 11,2 km? Én? Teljesen kizárt. Túlsúlyos, kezdő, némileg önbizalomhiányos és gátlásos "futóként" 11,2 km? A frissítőponton várakozva kapjuk a hírt, hogy Pitty-nek megbetegedett a gyereke, azonnal haza kell mennie. Aggódunk érte, reméljük, hogy nincs nagy baj. Ekkor jövünk csak rá, hogy még 25 km-e lett volna hátra. Öten maradtunk eddigre a csapatból, döntenünk kell, hogy feladjuk a versenyt, vagy felosztjuk magunk között. Egy gyakorlottabb futónak valószínűleg könnyebb lenne elindulni még 5 km-re, de rajtunk hirtelen hatalmas kétségbeesés lesz úrrá. Egy gyors válságtanácsot követően úgy döntünk, hogy mindenki vállalja a plusz szakaszát, ha kell, akkor hason csúszva, vagy négykézláb fogunk beérni. Ha már eddig eljutottunk, innentől végig fogjuk csinálni. 15 perc múlva indulunk is tovább, Gyula, Zoli és Attila szakaszai következnek. Teljesen elfáradtam, a határaimon vagyok, a kormány mögött még lépésben gurulva sem látom az utat. Közben egyre jobban rettegek a 11,2 km-től. Végül megkérem Csabit, hogy kísérjen a szakaszomon, ha beszélgetünk, a segítségével talán végig tudom csinálni. Ha máshogy nem, hát gyalogolni fogok.

Elindulok a hosszú szakaszomra, de tudom, hogy nincs vége, utána lesz még 4,4 km.

Mindenem fáj, alig bírok kocogni, de 3 km után csak sikerült bemelegedni. 5 km, 7 km, 9 km. WOW. Lehet, hogy meglesz az első 10 km folyamatos futásom? Fáj a térdem, sajog a derekam, szédülök, alig látok, éhes vagyok, az egekben a pulzusom. De megcsinálom! És igen, sikerült! Fantasztikus érzés befutni a váltópontra. Nagyon lassú voltam, alig gyorsabb a gyaloglásnál, számomra mégis felejthetetlen élmény, hogy teljesítettem az első 10 km kocogást egyben.

A következő feladat az, hogy Lacival elmenjünk Tihanyba és a célzónánál letegyük az autót. A 10 perces útból 40 perces kavarás lett, nem látok és nem hallok már. Azt sem tudom, hogy hol vagyok. A következő pillanat, amire emlékszem, hogy az utolsó szakasz elejénél várom a váltást. Nagyon boldog vagyok, hogy az utolsó szakaszt futhatom. Tudom, hogy hihetetlenül meredek, de nem bánom.

Lacival indulunk, de már az első kanyar után elvesztem. Az is lehet, hogy előttem fut, de nem nagyon vagyok tudatában a dolognak. Teljesen bezártam, most nem létezik számomra a világ. A semmiben lebegek. Halványan látom, hogy egy hatalmas emelkedő van előttem. Mint Frodó Mordor kapujában. Folyamatosan zokogok, de annyira ki vagyok száradva és fáradva, hogy nem jönnek a könnyek. Fáj mindenem, talán már nem is létezem.Talán csak egy lázálom az egész. Sötét az egész világ, nem is tudom, hogy mi történik körülöttem. Hogy ne ájuljak még el, gyorsan készítek egy fotót az emelkedőről és néhány kétségbeesett sor kíséretében beküldöm a blogra. Hirtelen meglátom Krisztiánt, ad egy korty életmentő vizet. A maradék energiámmal arra próbálok összpontosítani, hogy a célban lehetőleg a fűre essek, ne a betonon szakadjak össze. Bevillan néhány mindennapi probléma, de nagyon távolinak tűnnek. Talán még egy előző életemből emlékszem ezekre. Munka, csekkek, vizsgák? Ez nem én vagyok, én most farkasok hordái elől menekülő ősember, az életéért küzdő keresztes lovag, a hírt vivő utolsó futár vagyok.

Végül felérek a domb tetejére. Elkezdek visszatérni a világba. Azon gondolkodom, hogy vajon ciki lesz-e, ha zokogva összeszakadok a célban. Nem tudom még, hogy hogyan köszönjem meg a csapattársaimnak és Gergőnek ezt a hatalmas élményt, ami történt velem.

Hirtelen ott teremnek előttem a többiek. Valahol halványan emlékszem még rá, hogy együtt fogunk befutni a célba. Üvöltenék, hogy rohanjunk tovább, de csak egy halk "induljunk" suttogásra futja. Nem merek megállni, mert a nyomomban ott loholnak a farkasok, orkok, trollok, nem állhatok meg. Az utolsó 100 méteren elkezdek visszajönni a valóságba. Messziről hallom, ahogy Péter Attila kiabálja, hogy itt vannak a DK Nehézbombázók, megcsinálták! Célvonal, vakuk villannak, beértünk, sikerült! Belülről teljes összeomlás, minden erőmmel megpróbálok talpon maradni. Gyors kézfogás mindenkivel. Beszélni még nem tudok, végül egy halk köszönömöt tudok elrebegni. Nyakamban az érem, kezemben a jégkrém, körülöttem mindenki mosolyog, próbálom felfogni a történteket. Csodálatos érzés, örökké emlékezni fogok minden pillanatára.

30 óra versenyidő.

A 3 szakaszon és a köztes részeken összesen megvolt a félmaratoni táv, sosem futottam még ennyit ennyi idő alatt.

Megvolt az első 10 km egyben.

20 km kerékpár.

Egy csodálatos csapat tele fantasztikus emberekkel.

Hihetetlen összetartás és csapatmunka, aminek a segítségével le tudtuk győzni a teljesíthetetlennek tűnőt.

Köszönöm a DK Nehézbombázóknak, Gergőnek, az összes DK tagnak és mindenkinek, aki támogatott. Hatalmas köszönet Anitának a közvetítésért és a frissítőpontok önkénteseinek a kitartásért. Bízom benne, hogy jövőre már mint DK Bombázók tudunk majd elindulni a versenyen és végig tudjuk majd kísérni a távon a jövő évi új tagokból álló Nehézbombázókat.