Hallottál már a gonoszról, a csúf, kopasz Hókuszpókról?

Néha vannak mélypontok, amiken valahogyan át kell lendülni. Talán ha írok róla, egyszerűbb kimászni a gödörből. Amikor közel egy éve elkezdtem a gyaloglást, majd futást, minden nap lelkesen, lendületesen indultam el. Hónapokon át heti hat napon mentem, napközben folyamatosan arra vártam, hogy mikor indulhatok el végre. Ha esetleg kimaradt egy edzés, már-már bűntudatom volt és rosszul éreztem magam. Mindezt tudtam úgy is csinálni, hogy az első 4-5 hónapban érdemi fejlődést nem tapasztaltam. Miután nyáron rátaláltam a pulzuskontrollra, hirtelen elkezdtek jönni az eredmények. Hónapokon át stabilan lement heti 1 kg és egyre könnyedebben tudtam sportolni és mostanra már le tudok futni a megfelelő pulzuszónában 17 km-t. A következő cél, hogy az áprilisi Vivicittán 7 perc környéki tempóval teljesítsem a félmaratont, minél alacsonyabb pulzussal. Úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy hosszú távon egészségben tudjak sportolni, nagyon kell vigyázni a szervezetemre és a terhelést célszerű a fenntartható keretek között tartani.

Most pedig jöjjön az érem másik oldala.

Közel egy hónapja küzdök azzal, hogy 100 kg alá menjek. Ez nyilván valamilyen lelki korlát, mert az előző 20-25 kg menetrendszerűen, heti 1 kg tempóban ment le. Számítottunk rá, hogy a testzsír arányának csökkenésével lassulni fog a fogyás, de az mégis meglepő, hogy ez a határ ilyen kemény dió. Bízom benne, hogy hamar sikerül átlendülni rajta és utána megint könnyebben tudok fejlődni.

A másik nehézség, amivel küzdök, az a futáshoz való viszonyom. Az utóbbi néhány hónapban alig volt olyan futás, amin igazán jól éreztem magam. Nehezen indulok és minden lépésnél azt számolom, hogy hol van már a vége. Talán heti egy olyan edzés volt mostanában, ami végig felszabadult volt. Január 6-án futottam utoljára, az volt az abszolút mélypont. Már-már azon voltam, hogy megállok a rakparton és bedobom az egész futócuccot a Dunába és felülök a villamosra. Ezek után nem is csodálkoztam azon, hogy másnap megbetegedtem és két hét kimaradt, azóta nem is tudtam futni. Jövő héttől néhány nap átmozgatás után megpróbálok visszaállni az edzéstervhez és bízom benne, hogy nagyobb lesz a lelkesedésem. Az egyik leginkább idegesítő tényező a sebesség. Imádok kerékpározni, sokat és gyorsan tekerni. Itt viszont folyamatosan azt érzem, hogy csak vánszorgok, mint egy nyugdíjas csiga. Hiába nyomom egy-két órán át, nem történik semmi, akkora távot teszek meg, mint bringán ülve 15-20 perc alatt. Egyáltalán nem motiváló. Arra jutottunk, hogy tavasszal érdemes lenne venni egy, a mostaninál jóval puhább talpú cipőt, hátha azzal jobb érzés lesz. Azért várom ettől, hogy javul a helyzet, mert átgondolva az elmúlt egy évet, a motivációm erősen korrelált a cipőim állapotával. Mellette fejben is kicsit össze kell szedni magam és abban is bízom, hogy a versenyszezon elindulásával a kedvem is megjön a futáshoz.

Kimorogtam magam, holnap ideje megint elindulni.

Szegény Hókuszpók, mindig melléfog, aztán mérgesen morog.