Tavaly rájöttem, hogy egy közeli verseny nagy motivációt tud adni. Ha az van bennem, hogy hónapok múlva lesz a célverseny, hajlamos vagyok "majd holnap" elkezdeni felkészülni. Ennek persze az az eredménye, hogy a hónapokból hetek és napok lesznek, amikor már minden mindegy. Ezt a problémát próbáltam úgy feloldani, hogy havi több versenyre is beneveztem. Idén is tartom ezt a módszert, egészen más úgy készülni, hogy a távoli cél mellett van egy-egy olyan esemény is, amit az edzés részeként fogok fel. Az elmúlt hetekben öt versenyen vettünk részt. Sorban egymás utána jött a Vivicittá, a Decathlon hegyi verseny Budaörsön, a Dunakeszi Futómajális, az 5vös 5km, majd a Nagytétényi Futónap. Jó nézni, ahogyan gyűlnek sorban a rajtszámok, minden újabb "trófea" megerősít abban, hogy érdemes csinálni.
Ancsur javasolta, hogy menjünk bringával a versenyre. Erre persze rábólintottam, ha már lúd, legyen kövér. Néhány hete estem túl az első félmaratonon, a másodikat pedig hegyen tervezem, úgy, hogy ehhez 40 km kerékpár is társul, szintes útvonalon. Ráadásul súlyosbító körülményként az odaúton az eső is elkezdett ömleni. Húsz perccel a rajt előtt bent álltunk a rajtközpontként funkcionáló sátorban és arról győzködtük egymást, hogy talán el sem kellene indulni, vagy ha mégis, akkor álljunk ki az első 5 km-es kör után. Mindezt a Szoborpark bejárata mellett állva, Sztálin csizmájától néhány méterre.
Az indulás előtti percekben sajnos minden kapaszkodó elszállt. Elállt az eső, kisütött a nap és a szél is eltűnt. A rajt után ugyanabba a helyzetbe kerültem, mint mostanában a legtöbb versenyen. Az első kétszáz méter után bőven a mezőny mögé kerültem, mindenki elrohant. Öt perc után már csak két lányt láttam. Nagyon magabiztosnak tűntek, lendületesen haladtak előre. Az azért egy picit fura volt, amikor jobbra mutatott néhány piros-fehér útvonaljelölő szalag, de úgy gondoltam, hogy ha ennyire stabilan mennek tovább, akkor biztosan igazuk van. Ez hiba volt... Terepverseny lévén kezdett egyre gyanúsabbá válni, hogy 800 méter után egy forgalmas úton kötöttünk ki, majd egy kanyar után beértünk a városba. Gyorsítottam és megkérdeztem őket, hogy akkor most mi is a helyzet. Kiderült, hogy a lendületes cseverészés közben nem vették észre a szalagokat, ezért mentek tovább. Eddigre már elég régóta lefelé futottunk, nem sok kedvem lett volna visszafordulni. Végül azt okoskodtuk ki, hogy mivel az első frissítőpont egy parkolóban lesz, érdemes lenne megpróbálni az erdő mellett futó úton haladni, remélhetőleg a megfelelő helyen fogunk kilyukadni. A tervünk szerencsére bejött, a 2,5 km-es frissítőpontot 2,55 km-nél értük el. Az itt dolgozók furán néztek, amikor hátulról futottunk be. Miután gyorsan elmagyaráztuk, hogy mi a helyzet és megmutattam az órámon a távolságot, felírták az időnket és mehettünk is tovább. A kör végéig újabb eltévedés nélkül sikerült eljutni. Itt viszont nagyon meglepődtem, mert még csak 4,45 km-nél tartottam. A verseny négy körös volt, ami csak 17,75 km-t jelent. Ha öt körre hirdetik meg, akkor is csak egy km-rel lett volna több a táv a félmaratonnál. De úgy gondoltam, hogy ha ők félmaratonnak hívják a versenyt, akkor legyen félmaraton, még ha rövidebb is. Az eltérő távot bőven kompenzálja a jelenlegi szintemen az, hogy a pálya közel fele hegymászással telik.
Az első kör végére elhagytam a lányokat, innentől egyedül mentem tovább. A második kör végén beértem Ildit és Zsuzsit. A verseny végéig nagyjából együtt is maradtunk. Nagyon jó érzés volt, hogy a kezdeti lemaradást követően többeket megelőztem. És az, hogy tudtam tartani a csapattársak tempóját, azt igazolta vissza, hogy azért apránként csak-csak sikerül fejlődni és gyorsulni. Az örömömet kicsit beárnyékolta, hogy a második kör végére leázott a mellbimbóvédő-sebtapasz. Párás időben, izzadtan ez azt jelenti, hogy néhány perc után elkezdi kidörzsölni, amire hamarosan egy kellemesen vörös árnyalatú folt is felhívja a figyelmet. Bár korábban azt terveztem, hogy a befutó után elmegyek még a 21,1 km-hez hiányzó néhány km-re, de annyira elkezdett fájni, hogy inkább lemondtam erről.
A negyedik körben már kezdtem fáradni, de szerencsére sikerül tartani az addigi tempót. Végül a bruttó idő 2 óra 19 perc lett, amiből a frissítéseket és egy nagyjából ötperces telefonálást kivonva 2:11:14 marad. Bruttó időben nézve mind a négy kör néhány másodperc eltéréssel 35 percesre sikerült.
A befutót követően azzal a jó hírrel fogadtak a lányok, hogy Vanda harmadik lett. Az érmek átadását követően mi is kaptunk egy-egy emléklapot. Ezután már csak a hazaút kellemes 20 km-es tekerése várt ránk. Tetszett, jó volt, örömbringázás volt. Nincs is jobb, mint a dombról 58 km/h-val lefelé gurulva üvöltve énekelni a Gaudeamus Igiturt.
Jó hangulatú verseny volt, menjünk jövőre is.
