Szeretem a jótékonysági eseményeket, mindig ezeken van a legjobb hangulat. A hangsúly nem a versengésen van, hanem a jó célért küzdünk. Ilyenkor az a legfontosabb, hogy figyeljünk egymásra, viselkedjünk etikusan és élvezzük ezt a néhány békés órát.

A Suhanj! 6 éjszakai versenye remek kezdeményezés. A nevezési díjakat a Suhanj! mozgás- és látássérültek sportolását elősegítő berendezésekre fordítja. Mi lehetne ennél jobb célkitűzés egy ilyen eseménynek? Mindenképpen ott kellett lennem.

Úgy döntöttem, hogy a mozgássérült sporttársakért megpróbálom egyéniben teljesíteni az éjféltől reggel hatig tartó versenyt. Még a nevezés leadása előtt lefektettem néhány szabályt, amihez mindenképpen ragaszkodni fogok:

Hat óra nagyon hosszú idő. Annak tükrében főleg, hogy alig egy hónapja, az UltraBalatonon futottam az első és eddigi egyetlen 10 km-es távomat. Amikor februárban elkezdtem futni, elhatároztam, hogy a cél az új életmód megtalálása és nem fogom a kilókat és a távolságokat hajkurászni. Egy-egy erőpróba belefér, mint amolyan szintfelmérő, de ahhoz, hogy biztonságosan végig tudjak futni hat órát, még hosszú időnek, akár éveknek kell eltelnie. Természetesen a verseny előtti napokban előjött belőlem a marketinges és úgy számoltam, hogy akár a maratoni táv megtétele is reális lehet. Hat óra alatt ez 8:30 perc/km-es tempót jelent. Mivel a futás nem matematika, legalább 7:30 környéki tempóval kellene futni, hogy beleférjenek a frissítések és néhány perc nyújtás, pihenés is. Függetlenül attól, hogy ez a tempó hosszú távon még gyors nekem, csak el-elgondolkoztam a bűvös 42 km-en. A verseny előtt Gergővel is beszéltünk erről és ő is úgy gondolta, hogy ha nagyon kijön, akár még lehet is esélye, de végig tartsam szem előtt, hogy első az egészség és nem ciki kiszállni.

A rajt előtti órában már nagyon UltraBalaton érzésem volt. Futóbuli több száz lelkes bulizóval. A rajtvonalhoz sétálva nagyon fel voltam dobva, nem csoda, hogy a sétálós pulzusom 150 lett. Az indítás utáni méterek nagyon meghatóan teltek. Felemelő volt látni, ahogy a kerekesszékes versenyzők is útnak indulnak.

A pálya egy 1 km hosszú szakasz a gáton, ahol oda-vissza köröket teljesítve fordulónként 2 km a táv. Előzetesen úgy terveztem, hogy odafelé futok, visszafelé pedig mindig gyaloglok. A rajt előtt Gergő felvetette, hogy az első órában fussak, úgy döntöttem, hogy megpróbálom, mivel kellemes idő volt és tele voltam energiával.

Hirtelen olyan flow-ba kerültem, amit futás közben eddig csak egyszer éreztem, az UltraBalaton utolsó szakaszán, 40 °C-ban, a tihanyi dombon felfelé. Egy egészen más világba kerültem, magamhoz képest suhantam. A körök csak jöttek és jöttek. Folyamatosan szurkoltak, mindenhonnan jött a “Hajrá Zoli!”. Csodálatos érzés volt, hogy mennyien vannak mellettem és milyen sokan támogatnak az utamon. Közben folyamatosan arra gondoltam, hogy minden egyes megtett lépéssel még egy lépéssel közelebb kerülök a céljaim megvalósításához.

Néha ránéztem a kijelzőre. 2 km, 5 km, 8 km, 10 km. 11,2 km-nél vettem egy nagy levegőt és arra gondoltam, hogy a következő lépéssel már az eddigi leghosszabb távomat kezdem el. Tudtam, hogy innentől minden méter ajándék, amit nagyon meg kell becsülni. Ahhoz képest, hogy 6-7 km folyamatos futást terveztem, a hangulat és a lelkesedés csak vitt előre. 10 km után minden körben megálltam frissíteni néhány másodpercre; víz, iso, só, sajt, keksz, alma és egy kis nyújtás. 15 km-nél úgy gondoltam, hogy ez az a pillanat, amikor elengedem a maratoni távot és helyette megpróbálom lefutni a félmaratont. Az eredeti 1-1 km-es tervhez képest azzal a különbséggel, hogy amennyire csak tudok, folyamatosan futok. Magamhoz képest nagyon jó, 7:30 körüli tempóban haladtam és csak néha sétáltam néhány métert, hogy a pulzusomat alacsonyabban tudjam tartani.

18 km-nél hirtelen elkezdtem elfáradni. Fájt a bokám, húzódott a térdem és már fáztam is. Elővettem az éppen hallgatott podcastet, reméltem, hogy azzal el tudom terelni a figyelmemet, de bárhogyan is koncentráltam, nem értettem, hogy mit mondanak. Mindjárt hajnali 3 óra van és már 19 km-t futottam. Elkezdtem szétesni, éreztem, hogy jön a határ. Amikor ki akartam venni a fülhallgatót, hirtelen mintha azt hallottam volna, hogy a Nike+ valami 21,1 km-ről beszél. Hirtelen nem is hittem el. Mi van? Ez teljesen kizárt! Nem futhattam le egy félmaratont, ez teljesen kizárt! Újra és újra ránéztem a kijelzőre. Hihetetlen, de tényleg igaz volt. A frissítőponton ünnepi pezsgő gyanánt ittam egy kis iso italt és úgy döntöttem, hogy ennyi elég is volt. A gyors helyzetértékelés eredménye a következő lett:

Pont Gergőéknél álltam meg és egy kis konzultáció után ő is azt javasolta, hogy inkább álljak meg. Nincs értelme erőn felül folytatni, egy sérülés, vagy túlerőltetés hetekre, hónapokra kiütne. Végül megállítottam az órát, ami 22,11 km-t mutatott. Most, két nappal, sok pihenéssel, nyújtással és némi kalciummal később úgy érzem, hogy maximálisan jól döntöttem. A lényeg, hogy hosszú távon és egészségben tudjak futni, semmi értelme a szükségesnél nagyobb kockázatot vállalni.

Ez a kép a verseny lefújása után, reggel készült. Nagyon fáztam, ki voltam száradva, felvettem minden ruhát, amit csak találtam és nagyon boldog és büszke vagyok:

Kitűnő verseny volt a Suhanj! 6, nagyon jól éreztem magam, örök emlék marad.

Nagyon köszönöm a szervezést a Suhanj!-nak és a rengeteg energiát, bíztatást minden kedves barátomnak, futótársamnak. Végül csak annyit kérnék, hogy ezt az érzést segítsetek majd visszahozni, ha jön egy fázós alkony, hogy az álmot újra és újra meg tudjuk álmodni.