A Nike-tól már előre féltem. Ez volt az első olyan versenyem, amit szintidővel hirdettek meg. Ez azt jelenti, hogy aki a megadott tempónál lassabban halad, azt kizárják a versenyből és fel kell szállnia a záróbuszra. Bár már több mint fél éve kezdtem a futást (az elején természetesen több hónap gyaloglással), még most is szinte ismerkedem ezzel a fajta mozgással és azzal a fejlődési úttal, amire léptem. Sokszor máig úgy érzem, hogy alig vagyok gyorsabb, mintha gyalogolnék, közben pedig hétről-hétre meg tudok lepődni, hogy mennyivel jobban megy, mint korábban.
Amikor felmerült, hogy elindulhatnék a Nike Félmaratonon, kitöltöttem ugyan a nevezési lapot, de csak elég halványan mertem remélni, hogy tudok majd addigra a szintidőnek megfelelő tempóban haladni. Trióban neveztünk, 8,3 km lett a szakaszom, amit 7:10 perc/km iramban kellett teljesíteni. A szintidőtől nagyon meg voltam ijedve. Rengeteget rágódtam rajta, sokakkal beszélgettem róla, már-már ez lett a futásaim központi témája. Annyira aggódtam miatta, hogy észre sem vettem, hogy már hetek óta ennél gyorsabban futok az edzéseken. Nyár elején 8:30 volt az álomhatár. Júniusban jött a 8:00, júliusban a 7:30, 7:15, 7:10. Augusztusban már 6:54-es iramban ment a szigetkör.
Néhány nappal a verseny előtt eldöntöttem, hogy sikerülni fog, hiszen tudom, hogy képes vagyok rá.
A szombati kitűnő hangulatú tésztapartit követően a vasárnapot egy hasonlóan jókedvű csapatfotóval kezdtük:
Miután elrajtolt a mezőny (megható élmény átélni, ahogy a sokezer futó elindul a nagy útra), a váltópont felé kormányoztunk. Mire eljutottunk a 4 km-re lévő Margit hídhoz, a mezőny eleje már bőven elhagyta az útvonal szerint a 13. km-nél lévő váltást. Meglepő volt, hogy futva gyorsabbak voltak, mint mi metróval egy jóval rövidebb távon.
Noémival, Katival és Petrával vártuk a váltótársunkat. Szinte izzott a levegő, mindenki táncolt, ugrált, lazított, miközben a legjobb bulizós zenéktől volt hangos a város és a speaker is mindent megtett a jó hangulatért. Ezekben az eufórikus percekben futott be Bálint. A chipet átvéve már indultam is tovább. Petrával azt beszéltük meg, hogy együtt futunk, ezért a következő frissítőpontig lassabban mentem és a fordítónál bevártam. Tudtam, hogy bőven időben vagyunk, Ádi és Bálint gyorsan futottak, közel húsz perc előnyünk volt a szintidőhöz képest. Bár úgy terveztük, hogy megpróbálunk jó idővel beérni, a fülledt levegő és a hőség miatt végül lassabban szaladtunk. Többször gondoltam rá, hogy kicsit meg kellene pörgetni, de amikor kicsit körülnéztem, majdnem mindig volt a közelünkben valaki, aki lesérült, ápolni kellett, vagy már a hordágyon tolták a mentő felé. Az előző napok hűvösebb időjárása után mindenki nehezen bírta a fojtogató meleget. Mindezt bőven ellensúlyozta a jó társaság, az út mellett szurkoló tömegek, az úton-útfélen felbukkanó dobosok és zenészek. Fantasztikus élmény volt, nagyon jól éreztem magam. Több korábbi versenyen folyamatosan az időt számoltam és állandóan a távval küzdöttem. Most viszont ezek egyáltalán nem jöttek elő. Hirtelen azt vettem észre, hogy az utolsó km-en vagyunk. A befutó előtt sprinteltünk egy kicsit és már be is értünk a célba. A célkapu utáni boldog pillanatok és egy kis lazítás után arra gondoltam, hogy induljunk el a mindjárt induló Ligetkörön is. Csak annyi pénz volt nálunk, amennyit a chip leadása után visszakaptunk, de ez sajnos nem fedezte a nevezési díjat. Hirtelen kicsit rosszul is esett, hogy egy 20 perces futásért még 2000 Ft-ot kell fizetni, de hamar túltettem magam rajta és inkább visszamentünk a többiekhez pihenni. Következhetett végre a jól megérdemelt lazítás. Mindenki mosolygott és boldog volt, a hosszú készülés és a rengeteg edzés meghozta a gyümölcsét.
Csodás élmény volt, nagyon jót futottunk, örök emlék marad.
Hajrá DK Team!
